Elsiklottunk a lényeg felett: van újra munkám,az állam és persze a magam örömére. Az NFSZ vállon veregetheti önmagát, mert baró munkát végzett, és leheletnyit javult a statisztikája. Persze mi tudjuk,hogy köze nem volt ahhoz, hogy visszakerültem az aktív dolgozók közé. Pont letojta mi volt-van-lesz velem, és mondjuk a jövőm felől abszolút nem vagyok nyugodt, mert ha ez a meló megszűnik, akkor megint magamra maradok, és mindig nem lehet mázlim... Mért nevezem mázlinak? Most írhatnék egy posztot arról hogy a kitartás meg az akarat... és szuper vagyok, gyertek feleim, okuljatok!... Na ezt nem teszem, mert nem igaz. Én is szoktam olvasni az állásportálok cikkeit, meg a HR-es interjúkat, melyben megmondják a tutit arról ami evidens: azaz, hogy öltözz fel rendesen egy állásinterjúra, légy pontos, meg a szád se legyen büdös mikor oda mész... Nem tudok ezekkel a tanácsokkal mit kezdeni, meg még sokan mások sem. Mert ugye ezek eleve alapvető tényezők, ha emberek közé megyünk. Aztán itt van a " légy határozott " típusú hogyan add el magad tanácsok kérdése. Na amikor ezekkel etetik az embert, az valami fantasztikus!...
Itt olyan embereknek próbálnak tanácsot adni, akiknek hetek,hónapok óta nincs munkájuk, azaz megélhetésük sem, és mondjuk akinek otthon sorakoznak a felszólító számlák, meg már a 12 ilyen interjún van túl, az már semmi mást nem akar csak görcsösen munkát, bárhol, bármit. Na most mindent érez az ilyen ember, csak önbizalmat nem... Amúgy pedig itt a Magyar munkaerőpiacról beszélünk, és a magyar átlag munkanélküliről, Magyar átlagmunkákkal fűszerezve. Hát most mondja már meg nekem valaki, hogy amikor elmegy mondjuk a multihoz, mégis mekkora lelkesedéssel kéne meggyőznie a HR-est arról, hogy ő lesz a legszuperebb árufeltöltő? De most komolyan... Ezzel nem az árufeltöltőket minősítem, mert én is jelentkeztem ilyen munkára, hanem megpróbálom érzékeltetni a HR-es elvárás és a "nagyszerű" munkalehetőség egymáshoz viszonyított, akár abszurdnak is mondható viszonyát...
Na lényeg a lényeg, lett munkám. Jó, bár csak határozott idejű... És szégyenem is lehet akár, de míg a legutóbbi álláskereső kálváriám során közel 180 önéletrajz és motivációs levél ömlött szét tőlem a munkaerőpiacon, addig jelenleg családi okok miatt szinte nem is kerestem munkát, oszt mégis... Egyik posztomban említettem az amortizálódott bizonyítványaimat, és egy helyet ahol emiatt utasítottak el. Aztán két hónappal később meggondolták magukat, én meg még most sem ocsúdtam fel a meglepetésből... Fantasztikusan elszoktam már a rendes, mindenre kiterjedő munkaszerződésektől, munkaköri leírásoktól, abszolút bejelentett, normális munkahelyektől. Így jelenleg csak kapkodom a fejem, mekkora mákom van. És! Elvégzem a munkámat, cserébe meg békén hagynak. Sőt ha nem muszáj rám sem néznek. Nem kell bejelentkeznem, hogy ,mikor értem be a munkahelyemre, és viszont nem is kell előbb bemennem, mint a munkaidőm valós kezdete. Sőt, távozáskor sem kell jeleznem, hogy "bocsi de lejárt a munkaidőm". Megbíznak bennem, mert felnőtt és kötelességtudó ember vagyok. Ugyan pechemre, ha eddig három órát utaztam, és utáltam, most még többet utazok, de minden délután én megyek a fiamért az iskolába, és ha hétvége van, akkor itthon vagyok. Amennyiben három napos ünnep van, akkor az nekem is három napos ünnep, itthon a családommal. Meg is lepett ez a felállás, most amikor kiderült, hogy a pünkösdi hosszú hétvége nekem is hosszú pihi... Valójában az ugrálós örömtánc stádiumomba még nem érkeztem el, mert oly régóta vágyom egy ilyen munkára, hogy talán lassan a betege is lettem, épp ezért félek, ha "túlörömködöm" vége lesz... A blogokból a könyvből, mindenki számára kiderült már, hogy mire vágyom: rendes, nyugodt, bejelentett munkára. Arra, hogy munka után hazajöjjek a még ébren lévő családomhoz, hétvégén pedig programokat tervezzünk, finomakat együnk, vagyis hogy úgy éljünk mint normálisék... Persze ez csak az én ideálom, mert ilyen vagyok. Ahogy anno megfogalmaztam :
"Maximálisan régimódi felfogásom van az életről, a családról. Soha nem voltak karrierista, emancipált terveim. Tizenéves koromban, az életcélom teljesen egyszerű volt. Ismerőseim szerint - akik a rendszerváltás minden előnyét, szabadságát, nálam ezerszer jobban értették - nekem valamikor réges-régen, a 20. század elején kellett volna megszületnem, és élnem. Elnézve őket és magamat, teljesen igazuk lehet. Míg ők autót, vállalkozást, külföldi utakat és műkörmöt akartak, addig én hivatást, lakást, szerető férjet, és gyerekeket."
Hát úgy néz ki, most sikerült. December 31.-ig biztosan, aztán majd meglátjuk. Egyenlőre eddig szól a szerződésem, rajtam és a munkaadón kívül álló okokból. Ha nem lesz tovább, akkor ha mást nem is nyertem, de reményt azt igen. Reményt, hogy mégis előfordulhat, hogy akad olyan munkahely ami azt nyújtja nekem amit én szeretnék, és én is azt nyújtom neki amit Ő szeretne. 8 év. Ennyi időbe telt, és lehet, hogy csak fél évet kapok belőle. Meg egy kis optimizmust. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése