Városi "idill", és könnyek közt írt poszt...

Még nem fordult velem elő, hogy könnyek közt írjak egy posztot. Hát ma ilyen alkalom van, de nő vagyok, nekem szabad...
A mai napon azt kérte a kisfiam, hogy mivel, egész héten a mindennapok átlagos menete folyik, kárpótoljam egy kis belvárosi sétával, együtt, ketten. Így hát buszra szálltunk, és elmentünk "csavarogni", az utat egy luxussal megspékelve, mivel bementünk a McDonald's-be is, mely évente kb. kétszer fordul velünk elő. Nagyon jól éreztük magunkat. Ő boldog volt ekkora kiváltság részeseként, én meg örömmel hallgattam gyermeki, és egyben üdítő "locsi-fecsi"-ét. Rontotta a képet egy ápolt, idős, hölgy, , aki a McDonald's alkalmazottjaként az asztalokat takarította. Ez némileg visszarántott a valóságba, mely néha oly igazságtalannak tűnik. Ám ezen túl lépve, tovább örömködtünk a fiammal, hisz szó mi szó, majd kilenc éves gondolkodásával, gyermeki mivoltával, még mindig elvarázsol :-) Úgy terveztük a továbbiakat, hogy evés után ki megyünk a pláza elé ( mivel a legközelebbi gyorsétterem egy ilyenben van), és egy picit leülünk ebben a ragyogó időben egy padra, majd, mivel nem szoktunk plázákban flangálni, a fiam kérésére vissza akartunk menni, hogy nézelődjünk a hatalmas kirakatok kavalkádjában.
Amint a padon ültünk, és iszogattuk a menühöz kapott hűs üdítőt, a fiam felfigyelt egy férfira,a szomszéd padnál, akinek szembetűnő betegsége volt, melyet emberségből nem szeretnék itt részletezni. A lényeg, hogy nem szokványos kórban szenvedett, és bár látszólag a szomszéd padon ülő ember ismerőse lehetett az úrnak, mégis, még előtte is  folyton folyvást próbálta takargatni szembetűnő baját. Majd egyszer csak megfogta papírpoharát, és elsétált a közlekedő autók közti pici járdára, hogy poharával hajlongva kéregessen, miközben láthatóan szégyellte baját, és más koldussal ellentétben továbbra is takargatni próbálta, nem pedig felhasználni a sikeresebb kéregetés érdekében. A fiam megsajnálta, bennem pedig ezer gondolat futott végig a látványon, mivel valóban nem a szokványos utca embere tárult elénk." És most mit mondjak a fiamnak? "- ez volt az első gondolatom. Mondjam el, hogy ez az ember semmilyen esélyt nem kap az élettől ezen kívül? Mondjam el, hogy látványa nem kell egy munkahelyen, így nincs keresete? Meséljem el, hogy hamarosan sok ilyen beteg ember fog az utcákon kéregetni, mert spórolásból, hasonló emberek papírjára pecsételték rá, hogy munkaképes? Vagy arról világosítsam fel, hogy nem lehet 28 000 ft-ból, de még 47 000-ből sem megélni? De közel kilenc éves, érdeklődő, és még nem tudja miért, de pici lelke jelzi, hogy valami itt nem jó. És kérdez, és nekem válaszolnom kell, épp csak annyit amennyire kíváncsi, és épp csak azt amit még megemészt. És akkor beszélgettünk. Nem a betegsége zavarta, mert mindig is arra neveltük, hogy aki más, aki tolókocsis, vagy hallókészülékes, vagy bármilyen, az nem különbözik senkitől, csak extrább eszközökre van szüksége, és ez olyan nekik, mint mondjuk anyu szemüvege. Így történik, hogy simán le áll beszélgetni az utcában sétáló hangszál készülékes emberrel is, mert mázlimra, neki az az ember nem csodabogár, csak "szemüvege" van, mert beteg.
Koldust is látott már, de ez most megzavarta, és nem is tudta miért. El kellett mesélnem, hogy valószínűleg nincs munkája, mert beteg. Ő azt felelte: " Anya, de a ruhája nem is szakadt." Mert valóban, nem hagyta el magát az úr, és bár ruháján látszott, hogy nehéz időszakot él át, nem lett igénytelen.
Aztán elmeséltem amit kellett, persze gyerekfülnek való módon, és csak amire kíváncsi volt. Majd átmentünk a kis járdára, és a fiam a spórolt 200 ft-ját oda adta neki.
Gyermeki lelkében a szánalom, gyermeki módon nyilvánult meg, és ezt mondta: " Anya! Ha valaki kicsúfolná ezt a bácsit, az Apu azt biztosan nem hagyná..."
Már nem volt kedve visszamenni kirakatokat nézegetni... Hazajöttünk.