Egy ideje már ismerjük egymást igaz? Hát akkor nagy
vallomást teszek nektek, úgyhogy figyeljetek NERtársak!
Voltam már rokkant, közmunkás, munkanélküli, vagy bepalizott munkavállaló, bivalybasznádi Annus néni, bohócügy államtitkárt kereső mesehős, és még sokan mások, most pedig előveszem dohányos énemet...
Voltam már rokkant, közmunkás, munkanélküli, vagy bepalizott munkavállaló, bivalybasznádi Annus néni, bohócügy államtitkárt kereső mesehős, és még sokan mások, most pedig előveszem dohányos énemet...
Ennek alapján mesélem el a történetem, vállalva ezzel a
megvetés különböző formáinak rám zúdítását...
Szóval én csak rá szeretnék gyújtani, úgy mint ahogy valakik kávézni szeretnének, vagy sütikét eszegetni. Ok, rendben, én is kávézom... na jó, sütikézni is szoktam... de hagyjuk ezt most! Egyszerre egy bűnömmel is elég szembenéznem...
Az úgy volt, hogy megszülettem, felnőttem és mire feleszméltem már rendszeres vásárlója lettem a sarki dohányboltnak. Jól éreztem magam. Kávézóba jártam, szórakozóhelyeken buliztam, dolgoztam, és közben elfogyott pár szál cigi. Azután kijelöltek dohányzó és nem dohányzó helyeket a vendéglátó egységekben, vonatokon, munkahelyeken. Teljesen jogos volt, hisz a nem dohányzó állampolgároknak mért is kellett volna beszívniuk azt a füstöt amit mi "gyártottunk". Szép idők is voltak ezek... Mindenki elégedett volt, és mégis szabad. De aztán még sem... Úgyhogy azt mondták, ne dohányozz a buszmegállóban, csak ha az ugyanott állókat ez nem zavarja. Egyértelmű, és egyszerű szabályként éltem meg, hisz alapból nem fújtam a füstöt másra, mert ugye a mondás szerint az a szépre száll... én meg nem így szoktam ismerkedni, meg nem is BKV-járműre várva... Jól volt ez is így. Ezután új törvény jött, miszerint most már a busz és egyéb megállókat tilos még megközelíteni is égő cigarettával olyan öt méteres körzetben, és az aluljárókban pedig még a nikotinra gondolni is csak óvatosan... A vonatok összes kocsija is csak „nemdohányzó”- ként kezdett el üzemelni. Tavaly nyáron a Balaton felé vettem az irányt, és Székesfehérváron, ahol a vonat elidőzött, egyenesen a főutcán találtam meg azt a helyet ahol békésen elszívhattam azt az egy szál cigarettát, ami jól esett. Ezen a ponton már kicsit sz@rul kezdtem érezni magam, mert olyan volt mintha valakik szívózni akarnának velem, miközben én már minden íratlan, és az egyre gyarapodó írott szabályokat is maradéktalanul betartom. De empátia készségem igen fejlett, így hát azon bunkó dohányosok számlájára írtam az események folyamatát akik nem ismerik a kulturált cigarettázásnak még az alapjait sem, ezzel hergelve a társadalom azon részét amely nikotin-függőségtől mentesen éli az életét.
Ahogy a dohányzókra vonatkozó törvények sokasodtak, úgy lettek egyre kisebbek a dohányzásra kijelölt helyiségek, melyeket mintha az ablakméretek alapján választottak volna ki: azaz minél kisebb volt az ablak egy szobácskában, raktáracskában, annál valószínűbb volt, hogy az lesz a dohányzásra kijelölt hely... Jártam 5 és 10 négyzetméter közé tehető dohányzó helyiségekben, ahol az ablak kb. 1,5 m X 0,5 m nagyságú volt, és csak bukóra lehetett kinyitni. Ebbe járt dohányozni úgy egy tucat ember, ha nem több… Azon túl, hogy az ember úgy érezte, direkt szórakoznak vele, ez a helyzet egyenes következménye lett a következő dohányosok elleni törvénynek: azaz, hogy megszüntették ezeket is, mivel ( óh, mily meglepő!...) jó büdös volt a környékükön. Igen, szinte hihetetlen, de szellőztethetetlen helyen, ott távozik a füst ahol utat talál...
Szóval én csak rá szeretnék gyújtani, úgy mint ahogy valakik kávézni szeretnének, vagy sütikét eszegetni. Ok, rendben, én is kávézom... na jó, sütikézni is szoktam... de hagyjuk ezt most! Egyszerre egy bűnömmel is elég szembenéznem...
Az úgy volt, hogy megszülettem, felnőttem és mire feleszméltem már rendszeres vásárlója lettem a sarki dohányboltnak. Jól éreztem magam. Kávézóba jártam, szórakozóhelyeken buliztam, dolgoztam, és közben elfogyott pár szál cigi. Azután kijelöltek dohányzó és nem dohányzó helyeket a vendéglátó egységekben, vonatokon, munkahelyeken. Teljesen jogos volt, hisz a nem dohányzó állampolgároknak mért is kellett volna beszívniuk azt a füstöt amit mi "gyártottunk". Szép idők is voltak ezek... Mindenki elégedett volt, és mégis szabad. De aztán még sem... Úgyhogy azt mondták, ne dohányozz a buszmegállóban, csak ha az ugyanott állókat ez nem zavarja. Egyértelmű, és egyszerű szabályként éltem meg, hisz alapból nem fújtam a füstöt másra, mert ugye a mondás szerint az a szépre száll... én meg nem így szoktam ismerkedni, meg nem is BKV-járműre várva... Jól volt ez is így. Ezután új törvény jött, miszerint most már a busz és egyéb megállókat tilos még megközelíteni is égő cigarettával olyan öt méteres körzetben, és az aluljárókban pedig még a nikotinra gondolni is csak óvatosan... A vonatok összes kocsija is csak „nemdohányzó”- ként kezdett el üzemelni. Tavaly nyáron a Balaton felé vettem az irányt, és Székesfehérváron, ahol a vonat elidőzött, egyenesen a főutcán találtam meg azt a helyet ahol békésen elszívhattam azt az egy szál cigarettát, ami jól esett. Ezen a ponton már kicsit sz@rul kezdtem érezni magam, mert olyan volt mintha valakik szívózni akarnának velem, miközben én már minden íratlan, és az egyre gyarapodó írott szabályokat is maradéktalanul betartom. De empátia készségem igen fejlett, így hát azon bunkó dohányosok számlájára írtam az események folyamatát akik nem ismerik a kulturált cigarettázásnak még az alapjait sem, ezzel hergelve a társadalom azon részét amely nikotin-függőségtől mentesen éli az életét.
Ahogy a dohányzókra vonatkozó törvények sokasodtak, úgy lettek egyre kisebbek a dohányzásra kijelölt helyiségek, melyeket mintha az ablakméretek alapján választottak volna ki: azaz minél kisebb volt az ablak egy szobácskában, raktáracskában, annál valószínűbb volt, hogy az lesz a dohányzásra kijelölt hely... Jártam 5 és 10 négyzetméter közé tehető dohányzó helyiségekben, ahol az ablak kb. 1,5 m X 0,5 m nagyságú volt, és csak bukóra lehetett kinyitni. Ebbe járt dohányozni úgy egy tucat ember, ha nem több… Azon túl, hogy az ember úgy érezte, direkt szórakoznak vele, ez a helyzet egyenes következménye lett a következő dohányosok elleni törvénynek: azaz, hogy megszüntették ezeket is, mivel ( óh, mily meglepő!...) jó büdös volt a környékükön. Igen, szinte hihetetlen, de szellőztethetetlen helyen, ott távozik a füst ahol utat talál...
És én kimentem,
szabad térbe, bejárat elé, vagy ahol nem volt még tilos elszívnom azt az
egy-egy szál cigarettát, amiért megdolgoztam, ami jól esett, ami az én nagy
bűnöm. A megbántottság már ott volt a szívemben, de amit előírnak azt be kell
tartani. Betartottam. De ez sem volt elég! Bárhogy igyekeztem minden előírásnak
megfelelni, és kimentem ha esett, ha fújt, ha ezerrel sütött a nap, csakhogy
megkíméljem dohányzásom következményeitől a nemdohányzó embereket, már nem
tűrhették jelenlétemet a szabad ég alatt sem. Elüldöztek öt méterrel a
bejáratoktól, de még a kerthelyiségekből és azok bejárataitól is.
Most már tulajdonképpen sehová nem tudok beülni egy finom
kapucsínóra, melyet egy cigaretta társaságában oly nagy élvezettel fogyasztottam
el azelőtt. Pohárka bor és barátok társasága egy kerthelyiségben, kizárt
számomra. Gyűlölt személy lettem, hisz el merek szívni pár szál cigarettát
élvezettel, és ez aztán hallatlanul pimasz, sértő, TB- kassza pusztító
cselekedet, mely miatt most már csak nekem, és dohányos társaimnak nincsenek
abszolúte jogai, legyünk bármennyire tapintatosak, kulturáltak, megértőek.
Jelenleg várom a törvényt mellyel kerületek, majd városok határaitól
is csak 16 kilométerre lehet majd cigarettázni, azt is csak feltartott
táblákkal, hogy „BŰNÖS DOHÁNYOS VAGYOK! DOBJ MEG KŐVEL PAJTÁS!”…
Szóval én csak rá szeretnék gyújtani, úgy mint ahogy valakik
kávézni szeretnének, vagy sütikét eszegetni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése