Az egy dolog, hogy a munkaerőpiac nehéz terep, de a minap kiderült, hogy tanulással töltött fiatal éveimet, akár bulizással is helyettesíthettem volna. Sőt, a maga nemében többet érnék most vele, mert akkor lenne egy pár vagány történetem féktelen éjszakákról, lazán eltöltött évekről, és kitombolhattam volna magam. Leírnám röviden pályafutásom, ha nem haragszik az Olvasó, mert úgy kerek ez a történet, mely bemutatja, hogy lesz egy amúgy évekig tanult emberből a munkaerőpiacon, egy értéktelennek kikiáltott valaki.
Haverok, buli, f@nta helyett musculus sternocleidomastoideus-t, superficiális-t, magzati vérkeringést, és egyéb finomságokat bifláztam. Gyógyszereket csoportosítottam hatóanyag szerint, gyermek és felnőtt betegségeket magoltam, és szondázást, injekciózást gyakoroltam. Majd amikor mindezt elég mélyen elsajátítottam több év kemény tanulásával, akkor levizsgáztattak, én pedig lehúztam közel tíz évet az egészségügyben. Gasztroenterológián, endokrinológián, hematológián, immunológián, és elláttam a diabéteszest, a pajzsmirigy túl-vagy alul működésest, a hepatitis-est, az anorexiást, a leukámiást, a fiatal daganatost, vagy csak az egyszerűen legyengült öregembert. Eközben is tanultam, hogy még jobb legyek a szakmámban, és mert tanulni jó. Abból is levizsgáztam, bár sokszor éjszakai műszakból estem be a terembe, vagy késtem mert épp újraélesztettünk... De immár felnőtt szakápoló lettem, úgymond szakosodtam. Ez is elmúlt, és rám bízták egy egész szociális otthon gyógyszerállományának kezelését, kiosztását, leltárral, felelősséggel, és adtak érte egy ablaktalan szobát. Én balga, még itt is tanulni vágytam, és megint levizsgáztam, hogy némi Hospice tudománnyal erősítsem tudásom.
Aztán terhes lettem, életet adtam egy jól sikerült gyermeknek, nem tudtam három műszakot vállalni, elkóboroltam más munkakörökbe. Lebetegedtem, élek, de nem tudok emelni, beteget forgatni, szaladgálni, nem tudok hagyományos ápolónő lenni. Nagy trauma ez nekem. Aki olvasta a könyvet az tudja, hogy ez hivatás számomra, nem pedig valami félresikerült döntés. Épp ezért keresem a lehetőséget, hogy valami olyan munkakört találjak a betegek mellet, amit el is tudok végezni, anélkül, hogy lerokkannék...
Egyrészt keresem a megfelelő munkát, másrészt tanulni szeretnék, hogy még jobban szakosodjak.
Ennyi volt a rövid "élettörténet", most pedig következik, a pofára esésé..
Gondoltam, a kicsike végkielégítésemből, keresek egy számomra még megfizethető OKJ-s képzést, amelyet ráépíthetek a végzettségeimre. A fizioterápiát választottam, mert ebben a munkakörben nem kell emelnem, és amúgy is vannak benne elemek, amelyek kompetensek a saját betegségemmel, és tudják! a kellemest a hasznossal... Szép álom volt, de közölték, hogy az 1997-es egészségügyi politika úgy döntött, hogy fityisz annak aki előtte végezte el az általános ápolói és általános asszisztensi végzettséget adó iskolát. Így, ha én fizioterápiát, vagy tulajdonképpen bármiféle szakosodást elősegítő tanulmányt szeretnék folytatni, előtte el kell végezzem azt a tanfolyamot, amin elsajátíthatom azt amiből 1996-ban már sikeresen levizsgáztam, és amely alapjáraton is 180 000ft + vizsgadíjba kerül. Na majd, amikor ezt kifizettem és le is vizsgáztam, akkor befizethetek bármi másra még x ezer forint + vizsgadíjat, és potom százezrekért el is értem a célom...
De a Kedves Olvasó ismer engem! Tudja hogy én nem adom fel még a legvalószínűtlenebb helyzetekben sem. Nem én! Hisz lassan "életem értelmévé" vált a munkaerőpiac kihívásainak megfelelni, kiismerni őt, magamhoz édesgetni, és végre valahára megtalálni benne a nekem szánt helyet.
És Ő megint elhúzta előttem a mézesmadzagot, elém rakva egy hirdetést, melyben gyógyszerfelelősi pozícióra keresnek egészségügyi végzettségű, és esetleg ebben a munkakörben már tapasztalatokkal is rendelkező egyént. Amikor pedig jelentkeztem az állásra, hisz mindezekkel a kvalitásokkal rendelkezem, fel is hívtak, hogy találkozzunk személyesen. Oly csodás volt a dolgok ilyetén alakulása, mint amilyen messze a munkavégzés helye a lakásomtól. De mit sem számít ha naponta most már három óránál is többet kell utaznom, amikor minden más tökéletes. El is mentem, és út közben már a következő posztomon gondolkodtam... Milyen szép lesz leírni az Olvasóknak, hogy még el sem jutottam a valódi munkanélküliség stádiumába, amikor is már új munkám adódott, valamilyen hihetetlen csoda folytán... bla bla bla
Ám jelenleg az 1997-es év üldöz engem, az árnyékomba szegődött, nem hagy békén az egészségügyi törvényeivel, és le akar radírozni a munkaerőpiacról. Az állásinterjún a hölgy erre a dátumra hivatkozva D kategóriás egészségügyi dolgozónak sorolt be, mely nem tette lehetővé, hogy az állást betöltsem, ám jó hír, hogy ápoló még mindig lehetek a papírjaim szerint, a rossz hír az, hogy az egészségi állapotom szerint meg nem....
Mivel a fentebb felsorolt pénzösszegek nem állnak rendelkezésemre, és ez már csak rosszabb lehet mivel munkanélküli lettem, ezért egy lehetőségem maradt: a munkaügyi központ támogatása. Ha beiskoláz minden rendben. De mi van ha nem? Ebből kiindulva, és az abszolút létfenntarthatatlanságot elkerülendő, egy másik tartóoszlopot is el kezdtem építeni munkaerő-piaci helyzetem ledőlni látszó építménye alá. Ám az egy másik poszt témája, mely arról szól majd, hogyan leszünk kényszervállalkozók...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése