Kissé elmaradtam a blogról, de eddig sajnos egészségi állapotom nem igazán tett alkalmassá arra, hogy pár percnél többet álljak, üljek, vagy bármiféle normális életet éljek.
Most nem közvetlenül a munkaerőpiac "ihletett" meg, annál inkább az, hogy testközelből megéltem Magyarország egy újabb rendszerének buktatóit: ha nagyon lebetegedsz, egy rémálomba illő kálvária veszi kezdetét. Mondhatni: "szegény embert még az ág is húzza...". És tényleg!
K.b.: három hónapja, egy szép napos délelőttön olyan fájdalom vette kezdetét a derekam, és a jobb lábam táján, mely pironkodva vallom be, kicsalta a könnyeket a szememből. Szégyen szemre, bár hétköznap volt, utána néztem, mégis milyen módon tudnék orvosi segítséget találni, Úgy, hogy ahhoz ne kelljen elmennem egy rendelőbe, ugyanis a 10 percre lévő iskolától ( épp szeptemberre fizettem be a kisfiam ebédjét) hazáig is, kilátástalannak éreztem, hogy valamiképp, valamikor haza fogok érni. Végül valami csoda folytán véghez vittem ezt az "embert próbáló" küldetést, és miután úgy gondoltam, a mentő inkább életeket ne pedig verejtékező fájdalmakban szenvedőket mentsen, nappal is kijáró ügyeletet kerestem a neten, és azok a hívásomra minden további nélkül ki is jöttek. Némi injekcióval, és határozott utasítással, hogy azonnal jussak el a háziorvosomhoz, mert gáz van, szépen el is láttak. Egészen eddig úgy éreztem, az egészségügyet lehet kritizálni, de azért flottul mennek itt a dolgok. Persze eszem ágában nem volt a háziorvoshoz elmenni, hisz másnap dolgoznom kellett volna, de estére a józan ész,( vagy csak a mozgásképtelenségem, és az irtózatos fájdalom... ) mégis csak meggyőzött róla, hogy a kijáró ügyelet nem beszél balgaságokat. Háziorvost felhívtam, azonnal behívott, injekció, receptek, reumatológiai beutaló, és azonnali táppénz.
Ezek az előzmények. A kálvária ekkor kezdődött el.
Háziorvosom a lelkemre kötötte, ha a lábam el kezd zsibbadni, esetleg már nem is érzem, az S.O.S. állapot, úgyhogy azt jelezzem, vagy akár mentőt is hívhatok, mert ez tipikusan gerincsérv.
Másnap elmentem ( húúú, ez nagyképűen hangzott...) elvonszoltam magam a reumatológiára, amire hetekkel későbbi időpontot akartak rám sózni, de ugye a beutalón ott volt a "sürgös" státusz, hisz egy dolgozó, jelenleg táppénzen levő ember lennék én. Az más, azonnal fogadnak.
Az már akkor is érdekes volt számomra, hogy ha épp nem vagyok dolgozó ember, akkor milyen alapon kéne szenvednem kezelés nélkül, még mondjuk két hetet...? De elsiklottam e-fölött, hisz mégis csak önző módon a saját fájdalmaimat szerettem volna elfelejteni. Ott kiírtak 10db gyógytornát, és 10 darab elektromos terápiát, meg egy rtg.-t ami persze nem volt negatív, de én még mindig nem tudtam mi a bajom.
Persze, nem is én lennék, ha a dolgaim egyszerűen haladnának: harmadik héten "hangyák" kezdtek mászkálni a jobb lábamba, melyet szokás szerint elbagatellizálva, nem éreztem akkora problémának, hogy most fűhöz fához rohangáljak vele. Azonban a lábam ezen megsértődött, és el kezdett legyengülni, ijesztgetve engem, aki ilyenkor felálltam, és a tőlem elvárható legnagyobb vehemenciával járkálni kezdtem, megmutatva neki, hogy azért mégis csak én parancsolok neki, nem pedig ő nekem. Nem rezelt be, én viszont egyre jobban igen. Ő győzött, én pedig ezt felvázoltam a háziorvosomnak, aki azonnal neurológushoz küldött, mondván ez már nem tréfa dolog, MR vizsgálat szükséges. Keze megkötve, ő nem írhat ki ilyen vizsgálatot, a neurológus vagy a reumatológus feladata ezt orvosolni. El is sétáltam én és a saját utakat járó jobb lábam, mely most már kicsit csapkodta a lábfejemet, nem engedett normálisan járnom, és az amúgy is sántító, baloldalra illetve előre görnyedő járásomat csak még szánalmasabbá tette. A neurológushoz 3 hét múlva kaptam volna időpontot, mert az "s" betű lemaradt. Ajánlották, hogy menjek vissza a háziorvosomhoz ( egy óra az út hozzá, és még egy vissza...), és írassam rá. Én meg átgondoltam ezt. Nem vagyok ugyan tolókocsiban, de akinek volt már gerincsérve, az bizonyára átérzi, hogy az ideggyulladás tombolásának közepette, még a sarki boltig is meggondolja az ember, hogy lemenjen-e. Megköszöntem a felvilágosítást, majd másnap bementem a neurológiára, papíromon az "s" betűvel. Segíts magadon... Megtettem.
A neurológus fogadott, majd a papírjaim alapján, széttárta a kezét, és feltett egy költői kérdést: minek küldte ide a háziorvos?...? Kicsit megvizsgált ( reflexek rendben, nagy kő a szívemről leesett, boldog voltam), majd leírta a papírra, kb. azt, hogy a reumatológus úgy is kezel, ha a gyógytorna lejár menjek vissza oda. 6 perc múlva már kinn is találtam magam a folyosón. MR beutalót nem kaptam. Vártam türelmesen, közben pedig elmentem a "nem vagy-e TB-csaló" ellenőrzésre is, ahol az ellenőrző professzor asszony és a háziorvos együttesen közölte, hogy szó sem lehet munkába állásról, hisz szörnyű ahogy kinézek, kényszertartásaim vannak, és dühöngtek, hogy tulajdonképpen mért is nem történik velem semmi. Én pontosan a hatodik hétig voltam türelmes. Addigra az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot . Egyrészt nem tudtam elfogadni, hogy hatodik hete vagyok itthon, nem hogy kezelést nem kapok, de még csak azt sem tudja teljes bizonyossággal senki megmondani, hogy mi a bajom, miközben olyan fájdalmakkal küszködöm, hogy annál már a villámcsapás is kellemesebbnek tűnő gondolat. Hat hét alatt jártam reumatológusnál, neurológusnál, és még csak annyira sem tiszteltek meg kezelésükkel, hogy felírjanak némi hatásos fájdalomcsillapítót, mert a patikában vény nélkül kapható nurofen és társai egyáltalán nem használtak, én pedig a falat kapartam, és kezdtem lefogyni az amúgy sem sok 52 kilómból a fájdalomtól. Így elővettem a reumán kapott lapot, és úgy gondoltam, az abban leírt " ha az állapota nem javul, kontroll", éppen rám illik, és új időpontot kértem. Újabb három hét várakozás után fogadott is volna az orvos, én viszont közöltem, hogy tovább nem tudok várni, szenvedek, és ráadásul a munkahelyem is veszélybe kerül, ha az egészségügy időintervallumaihoz alkalmazkodom. Kedves hölgy közölte, sajnálja, de az az orvos aki legelőször megvizsgált, csak hetente egyszer rendel. Én "Mindegy hogy ki! Bárki! Csak orvos legyen... " felkiáltással kiutat kerestem ebből az egészből. Kedves hölgy megértően tanácsolta, menjek újra vissza a háziorvosomhoz, kérjek egy teljesen új beutalót, és akkor be rak bármelyik másik orvoshoz, aki hamarabb tud fogadni.Én újra elvonszoltam magam a háziorvoshoz, adott beutalót, és kiemelt betűkkel ráírta, hogy most már több mint hat hete változatlan panaszokkal, semmilyen javulást nem mutatva szeretnénk valamilyen megoldást. Közben a privát, (potom 28 000 Ft-os...) saját költségen elvégeztetett MR vizsgálat lehetősége is befészkelt a fejembe, mint mentőöv, gondolván, ha már tutira tudják mi a bajom, akkor esetleg tovább léphetnénk ezen a tarthatatlan, és valljuk be kezeletlen állapotomon. Mégis adtam egy esélyt még az új reumaorvosnak. A háziorvosom egyenesen azt tanácsolta, hogy mértéktelenül panaszkodjak, mert talán akkor valaki végre felfogja, hogy mi a teendő, hisz egy-egy alkalommal már attól féltem, hogy orra bukok, miután a jobb lábam időnként olyan mértékben elgyengült. Felkészítettek ismerősök, hogy az MR vizsgálat ( ha egyáltalán kapok rá végre beutalót...) két-három hónapos várólistával rendelkezik, és ha nem akarok annyit várni rá, ajánljam fel, hogy akár éjjel kettőkor is vállalom, mert így közelebbi időpontra is esélyem lehet. Ezen tanácsokkal felvértezve, és a falkaparós fájdalmaimtól felajzva, végül bejutottam a reumaorvoshoz., aki kegyessége tudatában a következőket mondta az asszisztensének: "kérjünk egy MR vizsgálatot, hogy legyen valami változatosság", és röpke két héttel későbbi időpontra adta. Hat hét konkrét kezeletlenség és szenvedés után a megjegyzésén akár meg is sértődhettem volna, de "jótettét" még megtetézte, egy valóban erre a fájdalomra ható ópiumszármazék recepttel is, mely abban a pillanatban minden reakciómat felülírt, és ha a tiszteletlenség határát nem súroltam volna, akkor még egy puszit is adtam volna neki érte. Persze nem ez nem történt meg. Ellenben megkérdeztem, hogy így hat hét után mégis mi a véleménye, mi a bajom, mert hogy még csak azt sem mondja meg senki konkrétan. Válasz : ja! Hát azt majd csak az MR vizsgálat után tudja megmondani nekem. Szinte"meghatódtam", így nem akartam ott megkérdezni, hogy akkor hat hete én tulajdonképpen mit is csinálok, Ők mit csinálnak, vagy egyáltalán hogy lehet így, itt bárkinek bármit is csinálnia...
Immáron egészségügyi ellátást tapasztalt , és a fájdalomcsillapítónak hála, a fájdalom enyhülésétől már ép ésszel gondolkodni tudó Magyar betegként, az MR leletemmel egy utolsónak, de az "igazinak" ígérkező neurológushoz szerettem volna eljutni. Egészségügyi végzettségem, és a 10 ebben a szakmában eltöltött évem által nyújtott némi protekciómat ez eddig nem használtam fel, de akkor úgy éreztem eljött ennek is az ideje. Egyik volt kolléganőm leszervezett egy időpontot egy szép keddi napra, egy általa nagyra becsült neurológushoz. Azonnal rábólintottam, hisz más betegek információi szerint egy csütörtöki MR vizsgálat eredménye kézhez kapható már pénteken, így a másik hét kedd teljesen tökéletes, hogy felkészült betegként tényekkel álljak oda az orvos elé. De ha azt hittem ez velem így is lesz, nagyot kellett csalatkoznom: közölték a csütörtökön elvégzett MR vizsgálat után, hogy majd következő hét csütörtökén mehetek e leletemért. Dúltam fúltam, mert a közhiedelemmel ellentétben, a második hónapot is meghaladó betegállományommal már minden nap számított. NEM ÉRTEM RÁ!! És bevallom nagy reményeket fűztem ahhoz is, hogy a háziorvosom gerincsérv elmélete esetleg megdől. Ezen felbuzdulva,a következő hétfői napon odatelefonáltam a kórházba ahol a vizsgálatot készítették, mert "próba szerencse"... És láss csodát, még aznap elmehettem a leletért, mert kész volt. A diagnózis: gerincsérv ( discus hernia), kiegyenesedett csigolyaív, ideggyök érintettség.
Az ajánlott neurológus megvizsgált tetőtől talpig, az eddig tapasztalt 4-5-6 perces vizsgálati időket messze túlhaladva, a leleteimet nyugodtan kielemezve, és ami még jobb, konkrét kezelést felvázolva. Kórházba kerültem ahol komplex, mindenre figyelmet fordító terápiákat kaptam, infúziókat, és miegymást, majd hazajöttem. A lábam nem fáj, a tartásom gyönyörű, a sántaságom elmúlt, a fájdalmaim pedig lecsökkentek annyira, hogy az ópiumszármazékot el is felejtettem. Jövő héten ha a neurológus is egyet ért, munkába szeretnék állni. Ami fájdalom maradt azt már elfogadom, a gerincsérv sajna sok mindenben módosítja az ember életét.A dolgok nem lesznek olyanok mint azelőtt, de ahogy egy cukorbetegséggel is együtt lehet élni, úgy ezzel is.
Már csak egy kérdésem van: mi lett volna, ha a harmadik héten amikor a panaszaimmal elmentem egy neurológushoz, kérnek egy MR vizsgálatot nekem, majd az alapján kezelést kapok, és mondjuk nem három, hanem csak másfél hónap kell a jelenlegi állapotom eléréséhez?
A válasz: egyszerűbb, hatékonyabb, olcsóbb...
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése